|
Sárkányok
Mesebeli állat, legendabeli szörny, hatalmas, denevérszárnyú, tüzet okádó, pikkelyes gyíknak vagy kígyónak képzelik el, horgas farokkal. A mitológiában és a legtöbb nép népköltészetében jelentős szerepet tölt be. Alakja, attól függően, hogy milyen elképzelésre vezethető vissza, valamely rettenetet kel tő és gyakran gonosz hatalom megtestesítőjeként nem mindig és nem minden népnél azonos; gyakran azonban (óriás) kígyóra, gyíkra (repülő sárkányok) vagy krokodilra emlékeztet. Az ezekb en a lényekben való hit úgy látszik, hogy e gigantikus, történelem előtti sárkányszerű hüllők ősei felől való legcsekélyebb ismeret nélkül keletkezett. A görög nyel vben a szó: drakwn -innen származik az angol dragon- eredetileg nagy kígyóra használatos, és a mitológiák sárkánya, bármilyen formát is vesz fel később, alapvetően kígyó marad. A középkori egyházatyák és humanista zoológusok leírása és ábrázolása szerint: pikkelyes, krokodilhoz hasonlító állat, hosszú farokkal és denevérszárnyakkal.
Tündérek
A tündérek hosszú hajú, gyönyörű nők, akik képesek repülni, alakot váltani (például hattyúvá vagy forgószéllé változni). A férfiakat elcsábítják, elragadják vagy tévútra vezetik. A jó tündérek képesek megmenteni a veszélyben lévő embert. Tündérország egy képzeletbeli hely, egy népmesékben gyakran megjelenő utópia, ahol a tündérek élnek. A lakói halhatatlanok és örökké boldogok. Néhány mesehős olykor kiérdemli, hogy őt is befogadják, rendszerint azzal, hogy feleségül veszi a tündérek egyikét. A tündérek, mint csodás mitológiai és mesei alakok igen népes családfát és szerteágazó történetet tudhatnak magukénak. Maga az alak szinte minden népnél megtalálható valamilyen formában. Az indiai népektől az irániakon át a kínaiakig egyaránt előfordulnak a hiedelemvilágokban olyan varázslatos lények, melyek ártó vagy jó szándékúak, és a létezés egy magasabb, vagy legalábbis embertől különálló részén foglalnak helyet, ugyanakkor az isteni szférát még nem érik el. Az európai folklórban betöltött helyük és megformálásuk korszakonként változó, de népenként, ha nem is egyforma, azért legalábbis hasonló. Ennek oka elsősorban történelmi, a görög kultúra rómaiba történő átszivárgásának, a római birodalom terjeszkedésének, majd a középkori keresztény egyház egységesítő törekvéseinek, valamint a reneszánsz antikvitás iránti tiszteletének köszönhető.
Pegazus
A görög mitosz mesés állata, szárnyas ló, melyet Poseidon a gorgók egyikével, Meduzával az Okeanos forrásainál nemzett. Hesiodos szerint nyomban születése után az Olimpusra röppent, ahol Zeus számára a villámokat és mennyköveket szállítja. Későbbieknél Eos lova, és mint ilyen, a csillagképek egyike. Bellerophontes Poseidontól ajándékba kapja és segítségével legyőzi a kimerát, nemkülönben az amazonokat is. A monda Pegazust a muzsák lovának is tekintettek, amennyiben azt hitte, hogy a Helikont, mely a muzsák éneke felett érzett gyönyörüségtől az égbe akart emelkedni, patkója ütésével a földhöz szegezte, egyúttal pedig a Hippokrene forrást a földből kicsalta. Az újabb időkben a Pegazus a költők lova, melyen ihlettségükben az ég felé emelkednek, modern mitosz, mely a Bellerophonról és Hippokrenéről szóló mondáknak összekeveréséből keletkezett.
Zacharias Huntsman : Az éj szava
Az éjszaka hívott, s én Bámultam minden szavát,
Énekébe szőtte Február havát, Mesélte nekem, ő milyen vén...
Izgága nemzedék sorait nevelte,
Agyakat pusztított, vagy áldott,
Míg róla a színes festék lemállott, S ő tűrte,
csak tűrte nevetve,
Hogy új színre kenjék az éj bársonyát,
Kik még alusznak, se leljék álmukat,
És megfosszák tőle a lényege árnyát.
Matt vérében megmártsák lábukat.
De kell, hogy szülessék új nemzedék,
Ki feltámasztja majdan az éj nemzetét!
***
|
|
|
|
|
|
|
|
A vámpír vágyai
Vér csöpög a kezemre. A nő elterül a földön.
A következő hajnalig nyugton maradok.
Nemsokára elillan az éj, mely örök börtön
Számomra. De nekem Ő a hatalom,
A fegyver, amit használhatok kedvem szerint.
Elrejt üldözőim szeme elől. A napfény megöl,
Pedig néha jó lenne megfürödni benne. Megdőlt
Bennem valami... Megőrültem? Talán. Ennyi
Vérontás után nem is csodálom. Néha jó lenne
Kilépni a szerepemből... Ha csak egy percre
Lehetnék újra ember...
Megváltanám a világot.
Sárkányod hátán
Sárkányod hátán repülsz az égen
elsüvít a szél a kezed felett
ezt a vágyat nem érezted régen
újra meghódítani a kék eget
odalent maradtak a rétek az erdők
idefent a szél süvít s a felhők
között szállsz a messzeség felé
s nincsen senki, ki ezt megértené
nem is kell, hogy értsék ott földhözragadtan
azt hiszik, hogy minden jó csak lent van abban
az összezsugorodott mozdulatlan helyen,
ahol nem képzelhető el a végtelen
sárkányod hátán repülsz felhők között
szemedbe nevet az északi szél
odalent az apró zöldfolt mezők fölött
néhány apró madár feléd útra kél.
Egy halhatatlan szív ritmusa
Hej, Skócia, klánom otthona!
De messzire sodort az út,
Mióta elhagytam a felföldi falut.
Azóta szívem egy ritmusra jár,
Penge villan, remény illan,
Engem elkerül a halál.
Családom hűs vizű kútja
Csak emlék már,
Szomjam mi egyedül oltotta
Romokban áll.
Vágyom a tejre, mit ád anyám melle.
De hol az a nő, ki szült mint magzatot?
Elnyelte testét a sír, régen elhagyott.
Azóta szívem egy ritmusra jár,
Penge villan, remény illan,
Engem elkerül a halál.
Volt, kire mondtam; - Jóbarát!
Fegyver díszítette oldalát.
Mellettem jött, majd ellenem...
Vele párbajban végeztem.
Tanítványból lettem mester.
S ha rám kerül a sor egyszer...
Ugyan mely neveltem veszejt el?
Mert szívem csak egy ritmusra jár,
Penge villan, remény illan,
Engem elkerül a halál.
A szerelemben csak csalódtam.
Magányomban, itthagyottan...
Voltak kik hűséget ígértek, s adtak.
Halálukkal, mégis cserbenhagytak.
Életemnek értelmet mi ad majd,
Ha én leszek az az egy, ki maradhat?
S ott zeng fülemben a régi dal:
Szívem csak egy ritmusra jár,
Penge villan, remény illan...
És cserbenhagy a halál.
Forró nyugalom
Húzd magadra az ürességet,
Öltözz a sejtelmesség báli ruhájába,
Áttetsző legyen, s láthatatlan...
Mintha csak a semmibe burkolóznál...!
Mint kövek, mozdulatlanul fekszünk
Boszorkányos mágia, mi körülvesz
Meghasadt elménkben szunnyadó érzés
Feltámad, s hatalmába kerít a vágy...
Kevés a pillanat heve, kell még pár perc,
Mire ráeszmélünk, erősek vagyunk szívünkben
Mint hordalék, felgyülemlik a forróság,
S elárasztja minden idegvégződésünket...
Kéz a kézbe kulcsolódva feszül, remeg, s érez
Mosolyog a pára a tükör innenső oldalán,
S kacagva bámul rajta át a szellemvilág...
Ha az árnyak összeérnek a napnyugtában...
Eljövök hozzád az éjnek szárnyain...
A sóhajok halhatatlanságot fakasztanak
S úgy érzed: egy vagy mindennel;
A vízzel, a tűzzel, s a széllel...
És karjaimban biztosnak érzel mindent
Az univerzum tartópillérein,
Mit csillogó könnyek áztatnak...
Varázsbot
A tábortűznél ülve
Oroszlánhúst sütve
Azon gondolkodom
Hol a varázsbotom?
Elhagytam valahol?
Vagy valaki már vele
Messze elloholt?
Nem. Ez nem lehet.
Csak most veszem észre
Ezt raktam fának a tábortűzre
Felugrok, kikapom:
Nézem varázsbotom.
Megégett. Fekete.
De legalább
A tűzmágia jobban megy vele!
A tündérek
A csodáknak erdejében
tündérek játszottak.
Gyönyör csillogott szemükben,
S vígan kacarásztak.
Az aranyhajuk lobogott
a lágy fuvallatban,
Fehér bőrük úgy ragyogott,
mint gyöngy a kagylóban.
Patak vízében fürödtek,
testük mezítelen,
És vidáman kergetőztek,
vígságuk végtelen.
Nap sugara beragyogta
éltük pillanatát,
Nem volt, mi elrabolhatta
Szívük vidámságát.
De a gonosz köztük bujkált,
Nem érezve szégyent,
Alkalmas pillanatra várt,
Hogy tönkretegyen mindent.
Befúrta magát közéjük,
Lassan, óvatosan,
Tőrrel zúzta szét a lelkük,
Csúfon és piszkosan.
Így lett vége a csodának,
melynek nem volt párja,
A gonosz lelket átkozza
Bús angyalok árja.
Nem gyógyul már tépett szárnyuk,
Mint ahogy szívük sem,
Elpusztult oly sok hű társuk,
Létük értelmetlen.Előző oldal
|
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
