Salmeyna : Magányos csend
Meg születtem magányos csendben Kb. éjfél tájban lehetett
Alig pár ember tudta létezésem Sötét csendben éltem már akkor az életem.
Meg születtem magányos csendben Már akkor tudtam milyen lessz az életem
Vadállatá lettem miatatok Kik születésem előtt megölni akartatok.
Barátaim által össze törik lelkem Nem értetek meg engem
Vadállatá lettem miatatok Kik magányos csendbe zártatok.
De ki lessz az az ember? Ki lessz ki megszelídíti a vadat?
Nem tudom talán az is lehet hogy senki Nem tudom mert nem érdekel már semmi.
Megszülettem magányos csendben Vadállatá lettem
Sajnos ezt is el kell fogadjam Ezzel a pár mondattal kifejeztem magam.
Salmeyna : Tavi bál
Holdnak lágyan csillámló fénye, Mintha csak mágia lenne.
Halk tó felszínén megtörik a Hold sugár, S itt kezdődik az álom határ.
Árnyak táncolnak a lassan hullámzó tavon, Indul a bál ,kezdődik a lakodalom.
Öt vagy tíz pár keringőzik a tó tükrén, Tizenöt –húsz pedig eszik-iszik a part szélén.
Perdülnek fordulnak sose szédülnek. Énekelnek , játszanak,örülnek.
A többiek esznek-isznak boldogan vigadnak, Együtt örülnek a Hold Világának.
De ahogy elkezdődött a bál, Úgyis van vége, nem sokára pirkad már.
Újra csend száll alá a vidékre, S eltűnik a Holdnak lágyan csillámló fénye.
***
***
Tíria : A minden sóhaja
Hajnali fény vagyok, ki egyedül áll, sötétbe reményt hoz, s mindennel szembeszáll.
Élet vagyok halott földön, mi régóta lakatlan, rügy vagyok a kormos rögön s éltem halhatatlan.
Remény vagyok a reménytelenben én vagyok a megnyugvás, eszmém örök és feledhetetlen s nem vár rám pusztulás.
A világ vagyok, mi már rég volt s minden ősöm vére, Hallom mit ősatyám szólt egykor s bennem zeng felmenőim zenéje.
Én vagyok a minden, s mindenben a semmi: bennem a végtelen s nem tudok elmúlni.
Én vagyok a fájdalom, mióta világ van érzem a könnyeket, minden mozdulásban. Én vagyok a könny is s talán az érzelem, velem vesztett hitet hívő és eretnek.
Én vagyok a gyermek ki könyörög anyjának, s én vagyok az anya, ki nem enged kínjának. Én vagyok a játék, miért gyermek eseng, s én vagyok a nem mit anyja fojton rebes.
Én vagyok a hajnal, s benne az álmodás bennem lel az elveszett végleg vigasztalást, én vagyok a hit mit a hitetlen megelel. A háború is vagyok gyermek tetemekkel.
A világ vagyok megint rút és könyörtelen, lepusztult, magányos s értelmét elvesztett. Az újrakezdés vagyok, e kegyetlen földön egy új hajtás a régfeledett kormos rögön.
Zacharias Huntsman : Az éj szava
Az éjszaka hívott, s én Bámultam minden szavát,
Énekébe szőtte Február havát, Mesélte nekem, ő milyen vén...
Izgága nemzedék sorait nevelte, Agyakat pusztított, vagy áldott,
Míg róla a színes festék lemállott, S ő tűrte, csak tűrte nevetve,
Hogy új színre kenjék az éj bársonyát, Kik még alusznak, se leljék álmukat,
És megfosszák tőle a lényege árnyát.
Matt vérében megmártsák lábukat. De kell, hogy szülessék új nemzedék,
Ki feltámasztja majdan az éj nemzetét!
***